Nagyapa meséje
A fiú hétévesforma lehetett, sovány, maszatos arcú. Ruhái szakadt rongyként
lógtak rajta, bakancsa orrán besüvített a jeges, téli szél. Sötét alkony volt
már, a város utcáin gázlámpák égtek, a házak ablakaiból karácsonyi gyertyák
pislogtak.
A cukrászüzlet kirakatánál állt a kisfiú, bakancsába befolyt az olvadt hó.
Piszkos kezeit a kirakatra nyomta, úgy bámult befelé, a csodák fahéjillatú
világába. Az üzletben hangos vásárlók adták egymásnak a kilincset: elegáns urak
bonbont és édes süteményt vásároltak szívük hölgyének, jóillatú dámák marcipán-
és csokoládéfigurákat vettek kisgyermekeiknek, fiatal cselédlányok cukrozott
gyümölcsöt vittek a karácsonyi pudinghoz, kifutófiúk hatalmas csomagokat
cipeltek magukkal.
A kisfiú izgatottan bámulta a benn zajló nyüzsgést. Bámulta a süteményeket,
a marcipánfigurákat, s minden ajtónyitásnál nagyott szívott az utcára kiszökő
vanília- és fahéjillatú levegőből. Kezét vörösre csípte a fagy, de lélegzete
megolvasztotta az üvegen burjánzó jégvirágokat.
A férfi a szemközti házban lakott. Megkeseredett agglegény volt, úgy
negyven esztendőt számlált, élete óráit egyedül morzsolta, mint rózsafüzéren a
gyöngyszemeket. Magas, ösztövér alakjától riadtan szaladtak el a gyerekek, bár szigorú
arcát, nagy orrát jótékonyan leplezte arcába hulló, félhosszú fekete haja.
Sötét pillantása felnyársalta a kíváncsiskodókat, szemének fekete kútja
megrémítette az asszonyokat. William Whetherby magányos ember volt, aki nem
vágyott mások társaságára. Napjait kutatással, olvasással és írással töltötte,
Severin Screenshaw álnéven vegyészeti témájú könyveket publikált.
Házvezetőnőjén és kiadóján kívül senki nem tudta, hogy a híres vegyész, ki
gyűlöli a nyilvánosságot, nem más, mint Mr. William Whetherby.
Whetherby az ablaknál állt. A szoba sötétje leplezte alakját, ahogy a
kisfiút nézte. A fiúcska harmadik napja állt a cukrászüzlet előtt. Ruhája
szakadt, kikandikálnak vékony karjai, lábai, miket vörösre festett a hideg.
Lábán felnőttnek való bakancs, csoda, hogy járni tud benne. Arcát az üveghez
szorítja, úgy leskelődik. Az emberek nem vesznek tudomást róla. A karácsonyi
sürgés-forgásban senkit nem érdekel egy piszkos, csenevész gyerek.
Whetherby a megszokottság mozdulataival kimegy a hallba. Felveszi
csizmáját, felöltőjét, és kilép az ajtón. Csizmája ütemesen koppan, ahogy
lépdel lefelé a lépcsőn. Átmegy a jeges úton, s ott áll a cukrászda előtt,
néhány méternyire a fiútól.
- Hé, fiú! – szólítja meg határozott hangon.
A kisfiú megmerevedik a hangtól, ijedt szemmel bámul a fekete férfire.
- Kisfiú, mit keresel te itt? Hol vannak a szüleid?
A fiú teste remegni kezd, tán a hidegtől, tán a férfi hideg hangjától.
Ijedten megfordul, és szaladni kezd. Nem veszi észre a közelgő díszes hintót. A
kocsis próbálja megfékezni a lovakat, de a patkók csúsznak a jeges utcaköveken.
A fiú nekiszalad a kocsinak, apró teste a levegőbe emelkedik, s pár méterrel odébb
egy összefagyott hókupacra zuhan. Whetherby kétségbeesetten rohan a gyermekhez.
A kisfiú arca hideg és sápadt, mintha elszállt volna belőle az élet. Az emberek
kirohannak a cukrászdából, s a tömeg sustorogva tárgyalja meg a történéseket.
Whetherby karjaiba kapja a fiú törékeny testét, és sietve megindul vele a ház
felé. Ahogy felfelé szalad a lépcsőn, érzi, ahogy a kis test egyre hidegebbé
válik.
Házvezetőnője, Mrs. Rossiter az ablakból látta, hogy gazdája vette
gondjaiba a gyermeket, így Whetherby nyitva találta az ajtót mire felért. Mrs.
Rossiter a pamlagon ideiglenes fekhelyet készített, ahová Whetherby óvatosan
letette a gyermeket.
- Mrs. Rossiter, hívja le kérem Langdon professzort a harmadikról!
A dundi Mrs. Rossiter úgy szedte a lábait, hogy levegőt sem kapott, mire
megállt Langdon professzor ajtaja előtt.
A professzor alig tudta kivenni a zaklatott házvezetőnő szavait, de
felkapta táskáját az ajtó mellöl, s már sietett is lefelé a lépcsőn, nyomában a
pihegő Mrs. Rossiter-rel.
Whetherby idegesen mondta el a történetet, míg Langdon doktor a fiút
vizsgálta.
- Átkozottul szerencsés gyerek Whetherby, átkozottul szerencsés!
Kificamodott a bokája, és megsérült a feje, de különben megúszta az esetet.
Hanem Whetherby, ez a gyerek napok óta nem evett rendes ételt, és teljesen át
van fagyva. Ez sokkal jobban aggaszt, mint a sérülései. Mit tud róla Whetherby?
- Nem tudom hol vannak a szülei, vannak-e egyáltalán Langdon, de ha vannak,
nem értem hogyan hagyhatják, hogy ez történjen vele. A gyerek itt marad, amíg
ki nem derítem hová tartozik.
Mrs. Rossiter lépett a szobába, s közölte, hogy a vendégszobában
megágyazott a gyermeknek, de előbb meg kell mosdatnia. Egy tálban meleg vizet
hozott és puha gyolcsot, óvatosan végigmosta vele a csontsovány gyermektestet.
Mikor a fiú tiszta volt, elővette Mr. Whetherby egy régi ingét, rövidebbre
vágta az ujjait, és ráadta a gyermekre. Mr. Whetherby karjaiba vette a fiút,
ahogy valami különösen értékes, szívének drága kincset tart az ember, és
elindult a vendégszoba felé. Gyengéden az ágyra tette a kicsi testet, és
betakarta. Langdon elment, de megígérte, hogy másnap benéz. Mrs. Rossiter
elindult vacsorát készíteni, Mr. Whetherby egy széket húzott az ágy mellé,
leült, és nézte a sápadt arcot.
Mrs. Rossiter szólt, hogy a vacsora tálalva, de ő csak némán intett, s
visszafordult az ágy felé. Így találta őket a reggel: a fehér párnákon egy
borzas, fekete, kipirult gyermekfej, a széken egy sápadt, fekete férfi, fehér
ingmellre bukott fejjel.
Mrs. Rossiter lépett a szobába, s ura vállára tette a kezét.
- Mr. Whetherby, uram, kérem ébredjen! – a férfi felriadt, álmos
tekintettel nézett a pirospozsgás asszonyra.
- Mrs. Rossiter!
- Uram, mindjárt nyolc óra, asztalon a reggelije. Ennie kell valamit uram,
hisz' nem is vacsorázott.
- A fiú, Mrs. Rossiter, a fiú....
- A fiúval minden rendben lesz Mr. Whetherby, nézzen csak rá.
Mr. Whetherby az ágyra tekintett: az este még sápadt arcocska az alvástól
kipirult, a fekete haj borzas sündisznóként meredezett a fején. A kezébe vette
a kicsi kezet, amin nyoma sem volt az előző napi hidegnek.
- Miért nem ébred még fel?
- Mr. Whetherby, ki tudja mikor aludt utoljára ágyban, hagyja, hadd
pihenjen, jöjjön reggelizni.
- Nem mozdulok innen, amíg ez a gyerek fel nem ébred! Az én hibám, hogy
baleset érte! – szólt ingerülten.
- Mr. Whetherby, ön csak segíteni akart.
- Mrs. Rossiter, én kergettem ezt a gyereket a kocsi alá, a legkevesebb,
hogy nem hagyom magára! – kelt ki magából a férfi.
- Rendben uram. – adta meg magát az asszony. Halkan becsukta az ajtót, s
visszavonult saját birodalmába, a konyhába.
William Whetherby felállt a székből, hogy kinyújtóztassa elgémberedett
tagjait. Pocsék éjszakája volt. Ült a kisfiú ágya mellett, nézte a sápadt
arcocskát, a csontsovány sziluettet a takaró alatt. Újra és újra maga előtt
látta a kisfiú rémült, tágra nyílt szemeit, ahogy félelemmel telve meredtek rá.
Az ablakhoz ment, és a cukrászüzlet kirakatát nézte. A bolt még zárva volt, de
a kirakat túloldalán serényen sürögtek-forogtak az eladólányok. Pillantása
tovább vándorolt az útra, majd a hóbuckára, amiben mély lenyomatot hagyott a
gyermek teste. Arcát a kezébe temette, testét görcsbe rántotta a kétségbeesés.
Ő lesz az oka, ha ezzel a gyerekkel bármi történik. Égő szemekkel rogyott le a
székre, hogy tovább őrizze a gyermek álmát. Újra tenyerébe fogta a piciny kezet,
ijedten vette észre, hogy az megint jéghideg. Persze – eszmélt fel –, hiszen a
kandallóban rég elhamvadt a tűz. Felállt, felszította a tüzet, néhány fahasábot
dobott rá, s csak mikor lobogtak a lángok, ült vissza a székre. Fekete szempár
nézett rá az ágyból.
- Felébredtél végre? Hogy érzed magad kisfiam?
A gyermek rémülten nézett rá, éppen, mint a cukrászüzlet előtt, s próbált
elrejtőzni a takaró alatt.
- Ne félj tőlem kisfiam, nem bántalak! Sajnálom ami történt!
A fiú félénken kidugta fejét a takaró alól.
- Én Mr. Whetherby vagyok, téged hogy hívnak fiam?
- Ben... Ben vagyok uram. – hangzott a halk felelet.
- És hol vannak a szüleid Ben?
- A Jóistenkénél vannak uram, a nagymama mondta.
- És hol a nagyanyád kisfiam?
- Ő is a mamáékkel van ... uram. – suttogta a kicsi.
- És ki vigyáz rád fiam?
- A nagymama ... vigyázott.. de mióta angyal lett, onnan fentről vigyáz rám
a mamával, meg a papával.
Whetherby elfordította a fejét, hogy leplezze az arcára kiült érzelmeket.
- Jól van Ben. Mrs. Rossiter mindjárt hoz neked enni.
Mr. Whetherby elhagyta a szobát, hogy megkeresse a házvezetőnőt.
- Mrs. Rossiter, a fiú felébredt. Bennek hívják, árva. Vigyen be neki
ételt, nekem el kell mennem. – azzal otthagyta az elképedt asszonyt.
Lóhalálában vágtatott le az emeletről, az utcán leintett egy kocsit. Most
itt a lehetőség, hogy jóvátegye amit a fiú ellen elkövetett – ez járt a
fejében. Először egy szabóhoz hajtatott, ruhákat vásárolt, néhány hálóinget,
két házzal odébb, a cipésznél két pár új cipőt. Onnan egy játékboltba vitt az
útja, kiválasztott egy vonatot és egy hintalovat, s egy küldönccel hazaküldte
őket. A főtéren hatalmas fenyőfára tett szert, a kocsist megkérte vinné haza a
többi csomaggal együtt, míg ő maga a cukrászüzlet felé vette az irányt, ahol
egy hatalmas tálcát telepakoltatott ínycsiklandó, krémes-habos süteményekkel.
Hazasétált, s felballagott az emeletre. Már az ajtó előtt hallotta Mrs.
Rossiter lamentálását, ahogy a küldönccel vitázott:
- Ne ide tegye, hanem oda, maga szerencsétlen!
Mr. Whetherby éppen felakasztotta a felöltőjét, mikor a paprikavörös
küldönc kicsörtetett a konyhából, nyomában a házvezetőnővel. Hogy elejét vegye
az asszony panaszáradatának, megkérdezte hogy van a gyerek.
- Alszik. – vakkantotta Mrs. Rossiter, majd megenyhülten folytatta – Megevett
egy tál húslevest és most alszik. De mi ez a rengeteg csomag uram?
- Mrs. Rossiter, a fiú árva. Amíg nem tudjuk hová való, velünk marad. Ennek
a gyereknek tán sosem volt igazi karácsonya, majd én gondoskodom róla, hogy
végre legyen. – jelentette ki a férfi.
- Mintha bizony magának lett volna... – dohogott Mrs. Rossiter magában, de
lelke mélyén örült, hogy a mogorva házúr szíve körül olvadni kezd a jég.
A férfi behurcolta a nappaliba az ajándékokat. Egy vödörnyi szénbe
állította a fenyőfát, kezét össze-vissza szurkálták a fa hegyes levelei. Mrs.
Rossiter lépett a szobába, karján hatalmas tállal. A tálban mézeskalácsok,
habcsókok, aranydiók és gyertyák voltak.
- Honnan szerezte ezeket a kincseket Mrs. Rossiter?
- Nekem is lehetnek titkaim, uram. – mosolygott jóindulatúan az asszony,
azzal hozzáfogott felaggatni a fára a mézeskalácsokat. Mr. Whetherby bement a
vendégszobába, a fiú úgy aludt a szelíd alkonyatban, mint egy angyal. Néhány
percig időzött a betegágynál, majd visszament a nappaliba, ahol a házvezetőnő
éppen az utolsó aranyozott diókat akasztotta fel a fenyő ágaira.
A férfi a fa alá tette a hintalovat és a kisvonatot.
- Mondja Mrs. Rossiter, mit szólna ahhoz, ha meglepnénk a gyermeket ma
este? Kérem, itt a nappaliban terítsen, és étkezzen velünk ön is. Az a
karácsonyi liba bőven elég három embernek. Ha mindennel elkészültünk, áthozom a
fiút.
A házvezetőnő sosem látta ilyen izgatottnak Mr. Whetherby-t, pedig idestova
tizenöt esztendeje szolgált nála. Jó órával később Mrs. Rossiter kiment a
konyhába, hogy feltálalja a libát. Mr. Whetherby a vendégszobába indult, hogy
kihozza Benjamin-t.
A szobába lépve a szíve is megállt egy pillanatra: az ágy üres volt.
Odalépett, felforgatta az ágyneműt, de a kisfiú nem volt sehol. Hová tűnhetett
a gyermek, hiszen járni sem tud?
Pillantása az ablakra tévedt, ott állt a fiúcska, az ő hajdani ingében, ami
szánalmasan nagy volt rá, a gázlámpák fénye átsütött az ingen, és
megvilágította a sovány kis alakot. Fél lábon állt a fiú, arcát az üveghez
szorítva bámulta a cukrászüzlet kirakatát. Olyannyira elmerült álmaiban, hogy
észre sem vette a szobába lépő férfit. Whetherby két lépéssel a fiú mögött
termett, és óvatosan karjába vette a gyermeket, aki a rémülettől összerándult.
- Ne félj fiacskám, nem bántalak. – suttogta a kicsi testnek, ami nem
hagyta abba a remegést. – Gyere fiam, átmegyünk a másik szobába vacsorázni,
Mrs. Rossiter libát sütött.
Azzal magához ölelte a gyermeket, és elindult vele a nappali felé. Gondosan
úgy fordult, hogy a kicsi ne láthassa a fát. Letette egy karosszékbe,
bebugyolálta egy puha takaróval, majd a karácsonyfa felé fordította a széket. A
fiúcska szeme tágra nyílt, ahogy megpillantotta a feldíszített, fénybe borult
karácsonyfát. A gyertyák tört fényeket rajzoltak a falakra, a kicsi arcán
könnycseppek ragyogtak, megannyi drágakő. Mikor a gyertyák félig égtek, Mr.
Whetherby felkapcsolta a lámpákat, és odament a karosszékhez.
- Nézd Ben, a Jézuska ajándékot hozott neked!
A fiú hitetlenkedve nézett rá.
- Nekem uram? De a Jézuska csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot! Én nem
voltam jó, uram! Ha jó lettem volna, a nagymama most nem lenne angyal! –
kiáltotta elkeseredetten zokogva.
- Ben, kicsi Ben, te jó voltál, nem miattad lett a nagyanya angyal, csak
szeretett volna már a mamáddal és a papáddal lenni. Gyere fiacskám, nézd meg az
ajándékaidat.
Felemelte a gyermeket, és a fához vitte. A fiúcska izgatottan mászott oda a
kisvonathoz és a hintalóhoz, szemeiben végre öröm csillogott. Mr. Whetherby
kinyitotta az ajtót, s vidáman kiabált a házvezetőnőnek.
- Mrs. Rossiter, hozhatja az állatot!
- Gyere Ben, ideje vacsorázni! – azzal lehajolt a gyermekhez, aki kezeit
kinyújtva csimpaszkodott a nyakába. Mr. Whetherby gyengéden leültette az egyik
székre, és lefejtette nyakáról a vékony karokat. Mrs. Rossiter megjelent a
ropogósra sült libával, káposztával, burgonyával.
A kicsi tátott szájjal bámulta a hatalmas sültet, majd Mrs. Rossiter-t,
végül odafordult Mr. Whetherby-hez:
- Ő jó néni, adott nekem enni. A nagymamámon kívül nekem senki nem adott enni.
És te is jó bácsi vagy, mert idehoztál, és ágyban aludhattam, és ajándékot is
kaptam.
A férfi nem tudta hová nézzen, hogy ne lássák szemében a könnyeket. Mennyit
szenvedhetett ez a gyermek, ha egy ágy, néhány játék és egy tál húsleves jó
emberré teszi őket a szemében?
Mrs. Rossiter a liba puha mellehúsából szedett a tányérjára, mellé krumplit
és káposztát is.
- Egyél fiam, egyél. – noszogatta.
- Még nem lehet. – suttogta a kisfiú – Előbb meg kell köszönnünk a
Jóistenkének.
Az asszony meghatottan nézett az éhes kisgyermekre, és mormolni kezdte az
asztali áldást. A kicsi megvárta, amíg a férfi és az asszony enni kezd, csak
utána látott hozzá. Mikor a libának csak romjai maradtak, Mrs. Rossiter
kihordta a tálakat, és behozta az illatosan ringó süteményeket.
Benjamin csillogó szemmel ismerte fel a szomszéd cukrászda ínycsiklandó
finomságait.
- És ezekből is ehetek?
- Hát persze fiam, de el ne rontsd a gyomrod, maradhat belőle holnapra is.
- Holnap is itt lehetek?
- Még holnapután is.
- Köszönöm Whetherby bácsi. – mondta a kisfiú.
Csengettek. Néhány pillanat múlva Langdon doktor lépett a nappaliba.
- Nocsak, a kislegény! Látom sokkal jobb színben vagy.
Benjamin félve húzódott Whetherby felé, de a férfi bátorítóan szólt:
- Ne félj doktor Langdon-tól Ben, ő segít meggyógyítani téged. Gyere, a
doktor úr megvizsgál. – azzal a karjába vette a kisfiút, és a pamlagra
fektette.
- De ne hagyj egyedül Whetherby bácsi. – suttogta sírósan a férfi nyakába.
A professzor gyorsan végzett a vizsgálattal.
- Még néhány nap ágynyugalom, és jobb lesz ez a láb, meg ez a fej, mint új
korában! – paskolta meg a kisfiú arcát Langdon. – Mr. Whetherby, kikísérne?
A két férfi együtt lépett ki a hallba.
- Csakugyan jól van a fiú?
- Még nem teljesen, de jó úton halad. Mit tudott meg róla?
- Árva, a nagyanyja nevelte, de ő is meghalt. Azóta senkije sincs.
- Mi a szándéka vele?
- Jól érzi itt magát. Azt hiszem ... nos azt hiszem itt tartom.
- Ez komoly döntés Whetherby. Csak akkor hitesse el a fiúval, hogy itt
maradhat, ha komolyan gondolja. Ne ébresszen hiú reményeket benne. Ha újra az
utcára kerül, néhány nap múlva elpusztul.
Azzal feltette a kalapját, és távozott.
Whetherby visszament a szobába, ahol a gyermek önfeledten játszott a
szőnyegen.
- Gyere fiacskám, ideje lefeküdni.
A fiú engedelmesen tűrte, hogy a férfi újra felvegye, és visszavigye az
ágyba.Gondosan betakarta, majd az ágya szélére ülve kisimította a haját a
homlokából.
- Aludj jól, fiam.
- A nagymama mindig nyitva hagyta egy picit az ajtót, hogy ne féljek.
- Jól van, én is nyitva hagyom.
William Whetherby nem aludt aznap éjjel. Langdon professzor szavain
tűnődött. Langdon-nak igaza volt, nem játszhat egy gyermek életével. De
kerülhet-e ez a gyermek jobb helyre? Ő és Mrs. Rossiter gondját viselnék.
Taníttatná, ruházná, megadna neki mindent. Igen, ezt kell tennie. Ez a gyermek
ajándék az elpazarolt évekért. Bement a fiú szobájába, odahúzott egy széket az
ágyhoz, és pirkadatig vigyázta a fiúcska nyugtalan álmát.
Reggel jéghideg vízben megmosdott, ruhát váltott, majd elment otthonról. Az
utcán kocsit fogott, és az ügyvédjéhez vitette magát. A jólétben jelentős
zsírpárnákat gyűjtött ügyvéd még az igazak álmát aludta, de Whetherby nem
tágított, míg a komornyik fel nem ébresztette. Az ügyvéd házikabátban, álmosan
fogadta. Whetherby megbízta, hogy nyomozzon ki mindent a gyermekről, és intézze
el az adoptálást. Elhatározta, addig nem szól a fiúnak, míg a jogi processzus
le nem zajlik, nem akart tétova reményeket ébreszteni.
Benjamin nagyon jól érezte magát a Whetherby-háznál. Ahogy meggyógyultak a
sérülései Mr. Whetherby apránként elkezdte a tudást csepegtetni a borzas
fejecskébe.
Még egy hónap sem múlt el karácsony óta, mikor az ügyvéd azzal a jó hírrel
jelentkezett, hogy a fiúcskának élő rokona nem lévén, az adoptálásnak akadálya
nincs. Mr. Whetherby fáradjon be másnap az irodájába, írja alá a papírokat,
"aztán viheti a szurtos kis árvát".
Aznap vacsora után Mr. Whetherby nem engedte felkelni az asztaltól
Benjamin-t.
- Benjamin, meg kell beszélnünk valamit az ittléteddel kapcsolatban.
A fiú rémülten, remegve nézett a férfire, de ő olyannyira gondolataiba
merült, hogy észre sem vette a gyermek riadalmát.
- Benjamin, egy hónapja vagy a házamban. – a kicsi szemeibe könny szökött a
félelemtől – úgy látom jól érzed itt magad. Mondd Benjamin, szeretnél itt
maradni velem és Mrs. Rossiter-rel... örökre?
A fiú csak nézett rá némán, mint aki nem érti mit mondanak neki.
- Ben, hallottad amit kérdeztem? Válaszolj fiam. – Whetherby izgatottan
nézett a gyermekre. Ben hirtelen leugrott a székre, nem törődve semmivel
felmászott a meglepett férfi ölébe, átölelte, és a fülébe súgta:
- Igen, Whetherby bácsi, szeretnék itt maradni veletek. – és miközben ezt
mondta, vékony karjaival majd' kiszorította a szuszt "Whetherby
bácsiból".
A papírokon gyorsan megszáradt a tinta, s a fiú immár hivatalosan a
Benjamin Whetherby nevet viselte.
Ben és Mr. Whetherby között oly mély kapcsolat alakult ki, hogy a fiú
idővel apának szólította Mr. Whetherby-t, s valóban úgy is érzett iránta.
Mr. Whetherby taníttatta Ben-t, és maga is sokat foglalkozott az ifjú
szellemi épülésével. Különösen sokat tanította egy bizonyos Screenshaw
könyveiből, nem csodálnivaló hát, hogy a kis Benjamin felnövekedvén kiváló
vegyészmérnök lett.
Megismerkedett egy fiatal hölggyel, bizonyos Clara Dewberry-vel, akit egy
év után feleségül vett. A Kensington Gardens-től nem messze béreltek lakást, s
Mr. Whetherby minden vasárnap náluk ebédelt. Hamarosan megszületett a kis
William Whetherby, s Mr. Whetherby-nél nem volt büszkébb nagyapa a föld
kerekén. William után két esztendővel érkezett Prudence, őt követte a sorban bő
egy esztendő múltán Benjamin. Mr. Whetherby minden vasárnap délutánt az
unokáival töltött, a csöppségek boldogsággal töltötték el lelkét, mosolyuk
megmelengette rozoga, öreg szívét.
Egy szombat délután fiatal fiú dörömbölt Whetherby-ék ajtaján. A cselédlány
lélekszakadva jelentette az úrnak, hogy az apja halálán van. Mr. Whetherby
azonnal kocsiba ült, s apjához hajtatott, feleségének meghagyta, hogy a
gyermekekkel kövesse.
Az ajtóban Mrs. Rossiter fogadta.
- Jöjjön gyorsan uram, az úr nagyon rosszul van! Megtiltotta, hogy szóljak,
de hogy hallgathattam volna?
Benjamin belépett az apja szobájába. A félhomályban megpillantotta apja
sovány, takaróba burkolt alakját. Máskor sápadt arca most szinte szürke volt,
megritkult fehér haja puhán omlott a párnára. Benjamin az ágyhoz sietett, s
leült a szélére. Tenyerébe fogta apja törékeny kezét. Ha a falak beszélni
tudtak volna, felidéztek volna egy huszonhét év előtti pillanatot, mikor egy
sovány, fekete hajú férfi fogta kezében egy kisgyermek gyönge ujjait.
Apja kinyitotta a szemét, felismerés villant benne, ahogy fiára tekintett.
Halkan, reszelős hangon szólalt meg.
- Fiam, hát mégis itt vagy. Csitt, hadd beszéljek, oly kevés már az időm.
Köszönöm, hogy a fiam lettél, hogy kiolvasztottad ezt a vén kőszívet. Annyi
örömet adtál nekem. És csodálatos unokákat.
- Apám!
- Ne szólj most Ben, és főképp ne köszönj semmit. Arra kérlek fiam, ne
rendezz nagy temetést. Csak egy követ és fejfát akarok fiam. Mondd meg Clara-nak
és a gyermekeknek, hogy szerettem őket.
Kifárasztotta a sok beszéd, pengevékony szájjal pihent az idős fej a
párnán.
- Apám! Drága apám, te, aki életet és jövőt adtál nekem, apám, gyógyulj fel
kérlek, hadd lehessek még a fiad!
Az aggastyán hangja halk volt, libbenő, mint a pillangó szárnycsapása.
- Örökre a fiam maradsz. – azzal ellobbant egy gyertya lángja.
Benjamin szorítva markolta apja kihűlő kezét.
- Apám, drága apám, ne hagyj itt, ne hagyj magamra, kérlek!
Szavai már nem találtak meghallgatásra, egy lélek elindult az Úr színe elé.
Londonban, egy öreg temetőben évtizedek óta apró virágcsokor didereg
karácsonykor egy ódon síron. Kopott sírkő ez, lakója tán örök idők óta alszik
kőpaplanja alatt. Korhadó fejfán alig olvasható betűk: William Whetherby 1782-1849
A sírnál idős ember áll két kisgyermekkel. Egyikük tízévesforma kisfiú, másikuk
nyolc év körüli kislány, piros, prémes kabátkában, lábán magasszárú fűzős cipő.
- Papa, papa, ki volt ez a bácsi? – rángatta meg nyolc esztendeje minden
erejével nagyapja kabátujját a kislány – ugyanaz a neve, mint neked, meg apának
– csivitelte csodálkozva, míg a mohos követ és a kopott fejfát bámulta.
- Ő volt az én Whetherby dédapám, Pippa. Ben nagyapám apja. Én sosem
találkoztam vele, az apám is csupán öt esztendős volt, mikor meghalt. De Ben
nagyapa sokat mesélt róla. Kemény ember volt, de nagyon jó ember. Ben nagyapa
nagyon szerette. Emlékszel arra a nagy festményre a nappalimban?
- Amin egy morcos fekete hajú bácsi van egy morcos fekete hajú kisfiúval?
- Ő Whetherby dédapa az én Ben nagyapámmal. De most gyere Pippa, ideje
hazamennünk, a Jézuska már biztosan megérkezett...
- Pippa, Pippa drágám, merre jársz? – kérdezte a korosodó férfi a
feleségétől.
Az asszony a mohos, évszázadnál is jóval öregebb kőre nézett, a korhadt
fejfára, melyen frissen ragyogtak az újraaranyozott betűk: William Whetherby 1782-1849, azután a kezét fogó fiúcskára, William
Hawkins-Whetherby-re pillantott, úgy válaszolt a férjének.
- Tudod, Nigel, éppen annyi idős voltam, mint most Will, - nézett újra az
unokájára – mikor William nagyapám először hozott ki Whetherby dédapja
sírjához. Elmesélte milyen jó ember volt, hogy az ő nagyapja, Benjamin éhen
pusztult volna, ha Whetherby nem veszi magához, és nem neveli fel fiaként. Ha ő
nincs, a mi családunk sincs. Ezért minden Whetherby elsőszülött fiú a William
nevet kapja a családban, s minden gyermeket elhozunk ide karácsonykor, hogy
elmondjuk neki a családunk történetét.
Emlékszel Will arra a nagy képre, ami William nagyapáék nappalijában lóg?
- Amin egy morcos fekete hajú bácsi van egy morcos fekete hajú kisfiúval?
- Igen. – mosolyodott el Pippa – Ő Whetherby ősapánk Benjamin-nel. Velük
kezdődött az életünk. De most gyertek – fogta kézen Will-t, és karolt bele a
férjébe – az angyalok már biztosan feldíszítették a fát.
Az alkonyi égbolton számtalan csillag között néhány erősebben ragyogott.
Bizonyára William Whetherby, Benjamin, és az összes Will nagyapák, akik tovább
adták unokáiknak a Whetherby család meséjét.
.jpg)
.jpg)
.jpg)