2014. december 23., kedd

Boldog Karácsonyt!

Ezzel a mesével szeretnék boldog Karácsonyt kívánni minden olvasómnak, akik idén kitartottak mellettem.


Nagyapa meséje

A fiú hétévesforma lehetett, sovány, maszatos arcú. Ruhái szakadt rongyként lógtak rajta, bakancsa orrán besüvített a jeges, téli szél. Sötét alkony volt már, a város utcáin gázlámpák égtek, a házak ablakaiból karácsonyi gyertyák pislogtak.
A cukrászüzlet kirakatánál állt a kisfiú, bakancsába befolyt az olvadt hó. Piszkos kezeit a kirakatra nyomta, úgy bámult befelé, a csodák fahéjillatú világába. Az üzletben hangos vásárlók adták egymásnak a kilincset: elegáns urak bonbont és édes süteményt vásároltak szívük hölgyének, jóillatú dámák marcipán- és csokoládéfigurákat vettek kisgyermekeiknek, fiatal cselédlányok cukrozott gyümölcsöt vittek a karácsonyi pudinghoz, kifutófiúk hatalmas csomagokat cipeltek magukkal.
A kisfiú izgatottan bámulta a benn zajló nyüzsgést. Bámulta a süteményeket, a marcipánfigurákat, s minden ajtónyitásnál nagyott szívott az utcára kiszökő vanília- és fahéjillatú levegőből. Kezét vörösre csípte a fagy, de lélegzete megolvasztotta az üvegen burjánzó jégvirágokat.
A férfi a szemközti házban lakott. Megkeseredett agglegény volt, úgy negyven esztendőt számlált, élete óráit egyedül morzsolta, mint rózsafüzéren a gyöngyszemeket. Magas, ösztövér alakjától riadtan szaladtak el a gyerekek, bár szigorú arcát, nagy orrát jótékonyan leplezte arcába hulló, félhosszú fekete haja. Sötét pillantása felnyársalta a kíváncsiskodókat, szemének fekete kútja megrémítette az asszonyokat. William Whetherby magányos ember volt, aki nem vágyott mások társaságára. Napjait kutatással, olvasással és írással töltötte, Severin Screenshaw álnéven vegyészeti témájú könyveket publikált. Házvezetőnőjén és kiadóján kívül senki nem tudta, hogy a híres vegyész, ki gyűlöli a nyilvánosságot, nem más, mint Mr. William Whetherby.
Whetherby az ablaknál állt. A szoba sötétje leplezte alakját, ahogy a kisfiút nézte. A fiúcska harmadik napja állt a cukrászüzlet előtt. Ruhája szakadt, kikandikálnak vékony karjai, lábai, miket vörösre festett a hideg. Lábán felnőttnek való bakancs, csoda, hogy járni tud benne. Arcát az üveghez szorítja, úgy leskelődik. Az emberek nem vesznek tudomást róla. A karácsonyi sürgés-forgásban senkit nem érdekel egy piszkos, csenevész gyerek.
Whetherby a megszokottság mozdulataival kimegy a hallba. Felveszi csizmáját, felöltőjét, és kilép az ajtón. Csizmája ütemesen koppan, ahogy lépdel lefelé a lépcsőn. Átmegy a jeges úton, s ott áll a cukrászda előtt, néhány méternyire a fiútól.
- Hé, fiú! – szólítja meg határozott hangon.
A kisfiú megmerevedik a hangtól, ijedt szemmel bámul a fekete férfire.
- Kisfiú, mit keresel te itt? Hol vannak a szüleid?
A fiú teste remegni kezd, tán a hidegtől, tán a férfi hideg hangjától. Ijedten megfordul, és szaladni kezd. Nem veszi észre a közelgő díszes hintót. A kocsis próbálja megfékezni a lovakat, de a patkók csúsznak a jeges utcaköveken. A fiú nekiszalad a kocsinak, apró teste a levegőbe emelkedik, s pár méterrel odébb egy összefagyott hókupacra zuhan. Whetherby kétségbeesetten rohan a gyermekhez. A kisfiú arca hideg és sápadt, mintha elszállt volna belőle az élet. Az emberek kirohannak a cukrászdából, s a tömeg sustorogva tárgyalja meg a történéseket. Whetherby karjaiba kapja a fiú törékeny testét, és sietve megindul vele a ház felé. Ahogy felfelé szalad a lépcsőn, érzi, ahogy a kis test egyre hidegebbé válik.
Házvezetőnője, Mrs. Rossiter az ablakból látta, hogy gazdája vette gondjaiba a gyermeket, így Whetherby nyitva találta az ajtót mire felért. Mrs. Rossiter a pamlagon ideiglenes fekhelyet készített, ahová Whetherby óvatosan letette a gyermeket.
- Mrs. Rossiter, hívja le kérem Langdon professzort a harmadikról!
A dundi Mrs. Rossiter úgy szedte a lábait, hogy levegőt sem kapott, mire megállt Langdon professzor ajtaja előtt.
A professzor alig tudta kivenni a zaklatott házvezetőnő szavait, de felkapta táskáját az ajtó mellöl, s már sietett is lefelé a lépcsőn, nyomában a pihegő Mrs. Rossiter-rel.
Whetherby idegesen mondta el a történetet, míg Langdon doktor a fiút vizsgálta.
- Átkozottul szerencsés gyerek Whetherby, átkozottul szerencsés! Kificamodott a bokája, és megsérült a feje, de különben megúszta az esetet. Hanem Whetherby, ez a gyerek napok óta nem evett rendes ételt, és teljesen át van fagyva. Ez sokkal jobban aggaszt, mint a sérülései. Mit tud róla Whetherby?
- Nem tudom hol vannak a szülei, vannak-e egyáltalán Langdon, de ha vannak, nem értem hogyan hagyhatják, hogy ez történjen vele. A gyerek itt marad, amíg ki nem derítem hová tartozik.
Mrs. Rossiter lépett a szobába, s közölte, hogy a vendégszobában megágyazott a gyermeknek, de előbb meg kell mosdatnia. Egy tálban meleg vizet hozott és puha gyolcsot, óvatosan végigmosta vele a csontsovány gyermektestet. Mikor a fiú tiszta volt, elővette Mr. Whetherby egy régi ingét, rövidebbre vágta az ujjait, és ráadta a gyermekre. Mr. Whetherby karjaiba vette a fiút, ahogy valami különösen értékes, szívének drága kincset tart az ember, és elindult a vendégszoba felé. Gyengéden az ágyra tette a kicsi testet, és betakarta. Langdon elment, de megígérte, hogy másnap benéz. Mrs. Rossiter elindult vacsorát készíteni, Mr. Whetherby egy széket húzott az ágy mellé, leült, és nézte a sápadt arcot.
Mrs. Rossiter szólt, hogy a vacsora tálalva, de ő csak némán intett, s visszafordult az ágy felé. Így találta őket a reggel: a fehér párnákon egy borzas, fekete, kipirult gyermekfej, a széken egy sápadt, fekete férfi, fehér ingmellre bukott fejjel.
Mrs. Rossiter lépett a szobába, s ura vállára tette a kezét.
- Mr. Whetherby, uram, kérem ébredjen! – a férfi felriadt, álmos tekintettel nézett a pirospozsgás asszonyra.
- Mrs. Rossiter!
- Uram, mindjárt nyolc óra, asztalon a reggelije. Ennie kell valamit uram, hisz' nem is vacsorázott.
- A fiú, Mrs. Rossiter, a fiú....
- A fiúval minden rendben lesz Mr. Whetherby, nézzen csak rá.
Mr. Whetherby az ágyra tekintett: az este még sápadt arcocska az alvástól kipirult, a fekete haj borzas sündisznóként meredezett a fején. A kezébe vette a kicsi kezet, amin nyoma sem volt az előző napi hidegnek.
- Miért nem ébred még fel?
- Mr. Whetherby, ki tudja mikor aludt utoljára ágyban, hagyja, hadd pihenjen, jöjjön reggelizni.
- Nem mozdulok innen, amíg ez a gyerek fel nem ébred! Az én hibám, hogy baleset érte! – szólt ingerülten.
- Mr. Whetherby, ön csak segíteni akart.
- Mrs. Rossiter, én kergettem ezt a gyereket a kocsi alá, a legkevesebb, hogy nem hagyom magára! – kelt ki magából a férfi.
- Rendben uram. – adta meg magát az asszony. Halkan becsukta az ajtót, s visszavonult saját birodalmába, a konyhába.
William Whetherby felállt a székből, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. Pocsék éjszakája volt. Ült a kisfiú ágya mellett, nézte a sápadt arcocskát, a csontsovány sziluettet a takaró alatt. Újra és újra maga előtt látta a kisfiú rémült, tágra nyílt szemeit, ahogy félelemmel telve meredtek rá. Az ablakhoz ment, és a cukrászüzlet kirakatát nézte. A bolt még zárva volt, de a kirakat túloldalán serényen sürögtek-forogtak az eladólányok. Pillantása tovább vándorolt az útra, majd a hóbuckára, amiben mély lenyomatot hagyott a gyermek teste. Arcát a kezébe temette, testét görcsbe rántotta a kétségbeesés. Ő lesz az oka, ha ezzel a gyerekkel bármi történik. Égő szemekkel rogyott le a székre, hogy tovább őrizze a gyermek álmát. Újra tenyerébe fogta a piciny kezet, ijedten vette észre, hogy az megint jéghideg. Persze – eszmélt fel –, hiszen a kandallóban rég elhamvadt a tűz. Felállt, felszította a tüzet, néhány fahasábot dobott rá, s csak mikor lobogtak a lángok, ült vissza a székre. Fekete szempár nézett rá az ágyból.
- Felébredtél végre? Hogy érzed magad kisfiam?
A gyermek rémülten nézett rá, éppen, mint a cukrászüzlet előtt, s próbált elrejtőzni a takaró alatt.
- Ne félj tőlem kisfiam, nem bántalak! Sajnálom ami történt!
A fiú félénken kidugta fejét a takaró alól.
- Én Mr. Whetherby vagyok, téged hogy hívnak fiam?
- Ben... Ben vagyok uram. – hangzott a halk felelet.
- És hol vannak a szüleid Ben?
- A Jóistenkénél vannak uram, a nagymama mondta.
- És hol a nagyanyád kisfiam?
- Ő is a mamáékkel van ... uram. – suttogta a kicsi.
- És ki vigyáz rád fiam?
- A nagymama ... vigyázott.. de mióta angyal lett, onnan fentről vigyáz rám a mamával, meg a papával.
Whetherby elfordította a fejét, hogy leplezze az arcára kiült érzelmeket.
- Jól van Ben. Mrs. Rossiter mindjárt hoz neked enni.
Mr. Whetherby elhagyta a szobát, hogy megkeresse a házvezetőnőt.
- Mrs. Rossiter, a fiú felébredt. Bennek hívják, árva. Vigyen be neki ételt, nekem el kell mennem. – azzal otthagyta az elképedt asszonyt.
Lóhalálában vágtatott le az emeletről, az utcán leintett egy kocsit. Most itt a lehetőség, hogy jóvátegye amit a fiú ellen elkövetett – ez járt a fejében. Először egy szabóhoz hajtatott, ruhákat vásárolt, néhány hálóinget, két házzal odébb, a cipésznél két pár új cipőt. Onnan egy játékboltba vitt az útja, kiválasztott egy vonatot és egy hintalovat, s egy küldönccel hazaküldte őket. A főtéren hatalmas fenyőfára tett szert, a kocsist megkérte vinné haza a többi csomaggal együtt, míg ő maga a cukrászüzlet felé vette az irányt, ahol egy hatalmas tálcát telepakoltatott ínycsiklandó, krémes-habos süteményekkel.
Hazasétált, s felballagott az emeletre. Már az ajtó előtt hallotta Mrs. Rossiter lamentálását, ahogy a küldönccel vitázott:
- Ne ide tegye, hanem oda, maga szerencsétlen!
Mr. Whetherby éppen felakasztotta a felöltőjét, mikor a paprikavörös küldönc kicsörtetett a konyhából, nyomában a házvezetőnővel. Hogy elejét vegye az asszony panaszáradatának, megkérdezte hogy van a gyerek.
- Alszik. – vakkantotta Mrs. Rossiter, majd megenyhülten folytatta – Megevett egy tál húslevest és most alszik. De mi ez a rengeteg csomag uram?
- Mrs. Rossiter, a fiú árva. Amíg nem tudjuk hová való, velünk marad. Ennek a gyereknek tán sosem volt igazi karácsonya, majd én gondoskodom róla, hogy végre legyen. – jelentette ki a férfi.
- Mintha bizony magának lett volna... – dohogott Mrs. Rossiter magában, de lelke mélyén örült, hogy a mogorva házúr szíve körül olvadni kezd a jég.
A férfi behurcolta a nappaliba az ajándékokat. Egy vödörnyi szénbe állította a fenyőfát, kezét össze-vissza szurkálták a fa hegyes levelei. Mrs. Rossiter lépett a szobába, karján hatalmas tállal. A tálban mézeskalácsok, habcsókok, aranydiók és gyertyák voltak.
- Honnan szerezte ezeket a kincseket Mrs. Rossiter?
- Nekem is lehetnek titkaim, uram. – mosolygott jóindulatúan az asszony, azzal hozzáfogott felaggatni a fára a mézeskalácsokat. Mr. Whetherby bement a vendégszobába, a fiú úgy aludt a szelíd alkonyatban, mint egy angyal. Néhány percig időzött a betegágynál, majd visszament a nappaliba, ahol a házvezetőnő éppen az utolsó aranyozott diókat akasztotta fel a fenyő ágaira.
A férfi a fa alá tette a hintalovat és a kisvonatot.
- Mondja Mrs. Rossiter, mit szólna ahhoz, ha meglepnénk a gyermeket ma este? Kérem, itt a nappaliban terítsen, és étkezzen velünk ön is. Az a karácsonyi liba bőven elég három embernek. Ha mindennel elkészültünk, áthozom a fiút.
A házvezetőnő sosem látta ilyen izgatottnak Mr. Whetherby-t, pedig idestova tizenöt esztendeje szolgált nála. Jó órával később Mrs. Rossiter kiment a konyhába, hogy feltálalja a libát. Mr. Whetherby a vendégszobába indult, hogy kihozza Benjamin-t.
A szobába lépve a szíve is megállt egy pillanatra: az ágy üres volt. Odalépett, felforgatta az ágyneműt, de a kisfiú nem volt sehol. Hová tűnhetett a gyermek, hiszen járni sem tud?
Pillantása az ablakra tévedt, ott állt a fiúcska, az ő hajdani ingében, ami szánalmasan nagy volt rá, a gázlámpák fénye átsütött az ingen, és megvilágította a sovány kis alakot. Fél lábon állt a fiú, arcát az üveghez szorítva bámulta a cukrászüzlet kirakatát. Olyannyira elmerült álmaiban, hogy észre sem vette a szobába lépő férfit. Whetherby két lépéssel a fiú mögött termett, és óvatosan karjába vette a gyermeket, aki a rémülettől összerándult.
- Ne félj fiacskám, nem bántalak. – suttogta a kicsi testnek, ami nem hagyta abba a remegést. – Gyere fiam, átmegyünk a másik szobába vacsorázni, Mrs. Rossiter libát sütött.
Azzal magához ölelte a gyermeket, és elindult vele a nappali felé. Gondosan úgy fordult, hogy a kicsi ne láthassa a fát. Letette egy karosszékbe, bebugyolálta egy puha takaróval, majd a karácsonyfa felé fordította a széket. A fiúcska szeme tágra nyílt, ahogy megpillantotta a feldíszített, fénybe borult karácsonyfát. A gyertyák tört fényeket rajzoltak a falakra, a kicsi arcán könnycseppek ragyogtak, megannyi drágakő. Mikor a gyertyák félig égtek, Mr. Whetherby felkapcsolta a lámpákat, és odament a karosszékhez.
- Nézd Ben, a Jézuska ajándékot hozott neked!
A fiú hitetlenkedve nézett rá.
- Nekem uram? De a Jézuska csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot! Én nem voltam jó, uram! Ha jó lettem volna, a nagymama most nem lenne angyal! – kiáltotta elkeseredetten zokogva.
- Ben, kicsi Ben, te jó voltál, nem miattad lett a nagyanya angyal, csak szeretett volna már a mamáddal és a papáddal lenni. Gyere fiacskám, nézd meg az ajándékaidat.
Felemelte a gyermeket, és a fához vitte. A fiúcska izgatottan mászott oda a kisvonathoz és a hintalóhoz, szemeiben végre öröm csillogott. Mr. Whetherby kinyitotta az ajtót, s vidáman kiabált a házvezetőnőnek.
- Mrs. Rossiter, hozhatja az állatot!
- Gyere Ben, ideje vacsorázni! – azzal lehajolt a gyermekhez, aki kezeit kinyújtva csimpaszkodott a nyakába. Mr. Whetherby gyengéden leültette az egyik székre, és lefejtette nyakáról a vékony karokat. Mrs. Rossiter megjelent a ropogósra sült libával, káposztával, burgonyával.
A kicsi tátott szájjal bámulta a hatalmas sültet, majd Mrs. Rossiter-t, végül odafordult Mr. Whetherby-hez:
- Ő jó néni, adott nekem enni. A nagymamámon kívül nekem senki nem adott enni. És te is jó bácsi vagy, mert idehoztál, és ágyban aludhattam, és ajándékot is kaptam.
A férfi nem tudta hová nézzen, hogy ne lássák szemében a könnyeket. Mennyit szenvedhetett ez a gyermek, ha egy ágy, néhány játék és egy tál húsleves jó emberré teszi őket a szemében?
Mrs. Rossiter a liba puha mellehúsából szedett a tányérjára, mellé krumplit és káposztát is.
- Egyél fiam, egyél. – noszogatta.
- Még nem lehet. – suttogta a kisfiú – Előbb meg kell köszönnünk a Jóistenkének.
Az asszony meghatottan nézett az éhes kisgyermekre, és mormolni kezdte az asztali áldást. A kicsi megvárta, amíg a férfi és az asszony enni kezd, csak utána látott hozzá. Mikor a libának csak romjai maradtak, Mrs. Rossiter kihordta a tálakat, és behozta az illatosan ringó süteményeket.
Benjamin csillogó szemmel ismerte fel a szomszéd cukrászda ínycsiklandó finomságait.
- És ezekből is ehetek?
- Hát persze fiam, de el ne rontsd a gyomrod, maradhat belőle holnapra is.
- Holnap is itt lehetek?
- Még holnapután is.
- Köszönöm Whetherby bácsi. – mondta a kisfiú.
Csengettek. Néhány pillanat múlva Langdon doktor lépett a nappaliba.
- Nocsak, a kislegény! Látom sokkal jobb színben vagy.
Benjamin félve húzódott Whetherby felé, de a férfi bátorítóan szólt:
- Ne félj doktor Langdon-tól Ben, ő segít meggyógyítani téged. Gyere, a doktor úr megvizsgál. – azzal a karjába vette a kisfiút, és a pamlagra fektette.
- De ne hagyj egyedül Whetherby bácsi. – suttogta sírósan a férfi nyakába.
A professzor gyorsan végzett a vizsgálattal.
- Még néhány nap ágynyugalom, és jobb lesz ez a láb, meg ez a fej, mint új korában! – paskolta meg a kisfiú arcát Langdon. – Mr. Whetherby, kikísérne?
A két férfi együtt lépett ki a hallba.
- Csakugyan jól van a fiú?
- Még nem teljesen, de jó úton halad. Mit tudott meg róla?
- Árva, a nagyanyja nevelte, de ő is meghalt. Azóta senkije sincs.
- Mi a szándéka vele?
- Jól érzi itt magát. Azt hiszem ... nos azt hiszem itt tartom.
- Ez komoly döntés Whetherby. Csak akkor hitesse el a fiúval, hogy itt maradhat, ha komolyan gondolja. Ne ébresszen hiú reményeket benne. Ha újra az utcára kerül, néhány nap múlva elpusztul.
Azzal feltette a kalapját, és távozott.
Whetherby visszament a szobába, ahol a gyermek önfeledten játszott a szőnyegen.
- Gyere fiacskám, ideje lefeküdni.
A fiú engedelmesen tűrte, hogy a férfi újra felvegye, és visszavigye az ágyba.Gondosan betakarta, majd az ágya szélére ülve kisimította a haját a homlokából.
- Aludj jól, fiam.
- A nagymama mindig nyitva hagyta egy picit az ajtót, hogy ne féljek.
- Jól van, én is nyitva hagyom.
William Whetherby nem aludt aznap éjjel. Langdon professzor szavain tűnődött. Langdon-nak igaza volt, nem játszhat egy gyermek életével. De kerülhet-e ez a gyermek jobb helyre? Ő és Mrs. Rossiter gondját viselnék. Taníttatná, ruházná, megadna neki mindent. Igen, ezt kell tennie. Ez a gyermek ajándék az elpazarolt évekért. Bement a fiú szobájába, odahúzott egy széket az ágyhoz, és pirkadatig vigyázta a fiúcska nyugtalan álmát.
Reggel jéghideg vízben megmosdott, ruhát váltott, majd elment otthonról. Az utcán kocsit fogott, és az ügyvédjéhez vitette magát. A jólétben jelentős zsírpárnákat gyűjtött ügyvéd még az igazak álmát aludta, de Whetherby nem tágított, míg a komornyik fel nem ébresztette. Az ügyvéd házikabátban, álmosan fogadta. Whetherby megbízta, hogy nyomozzon ki mindent a gyermekről, és intézze el az adoptálást. Elhatározta, addig nem szól a fiúnak, míg a jogi processzus le nem zajlik, nem akart tétova reményeket ébreszteni.
Benjamin nagyon jól érezte magát a Whetherby-háznál. Ahogy meggyógyultak a sérülései Mr. Whetherby apránként elkezdte a tudást csepegtetni a borzas fejecskébe.
Még egy hónap sem múlt el karácsony óta, mikor az ügyvéd azzal a jó hírrel jelentkezett, hogy a fiúcskának élő rokona nem lévén, az adoptálásnak akadálya nincs. Mr. Whetherby fáradjon be másnap az irodájába, írja alá a papírokat, "aztán viheti a szurtos kis árvát".
Aznap vacsora után Mr. Whetherby nem engedte felkelni az asztaltól Benjamin-t.
- Benjamin, meg kell beszélnünk valamit az ittléteddel kapcsolatban.
A fiú rémülten, remegve nézett a férfire, de ő olyannyira gondolataiba merült, hogy észre sem vette a gyermek riadalmát.
- Benjamin, egy hónapja vagy a házamban. – a kicsi szemeibe könny szökött a félelemtől – úgy látom jól érzed itt magad. Mondd Benjamin, szeretnél itt maradni velem és Mrs. Rossiter-rel... örökre?
A fiú csak nézett rá némán, mint aki nem érti mit mondanak neki.
- Ben, hallottad amit kérdeztem? Válaszolj fiam. – Whetherby izgatottan nézett a gyermekre. Ben hirtelen leugrott a székre, nem törődve semmivel felmászott a meglepett férfi ölébe, átölelte, és a fülébe súgta:
- Igen, Whetherby bácsi, szeretnék itt maradni veletek. – és miközben ezt mondta, vékony karjaival majd' kiszorította a szuszt "Whetherby bácsiból".
A papírokon gyorsan megszáradt a tinta, s a fiú immár hivatalosan a Benjamin Whetherby nevet viselte.
Ben és Mr. Whetherby között oly mély kapcsolat alakult ki, hogy a fiú idővel apának szólította Mr. Whetherby-t, s valóban úgy is érzett iránta.
Mr. Whetherby taníttatta Ben-t, és maga is sokat foglalkozott az ifjú szellemi épülésével. Különösen sokat tanította egy bizonyos Screenshaw könyveiből, nem csodálnivaló hát, hogy a kis Benjamin felnövekedvén kiváló vegyészmérnök lett.
Megismerkedett egy fiatal hölggyel, bizonyos Clara Dewberry-vel, akit egy év után feleségül vett. A Kensington Gardens-től nem messze béreltek lakást, s Mr. Whetherby minden vasárnap náluk ebédelt. Hamarosan megszületett a kis William Whetherby, s Mr. Whetherby-nél nem volt büszkébb nagyapa a föld kerekén. William után két esztendővel érkezett Prudence, őt követte a sorban bő egy esztendő múltán Benjamin. Mr. Whetherby minden vasárnap délutánt az unokáival töltött, a csöppségek boldogsággal töltötték el lelkét, mosolyuk megmelengette rozoga, öreg szívét.

Egy szombat délután fiatal fiú dörömbölt Whetherby-ék ajtaján. A cselédlány lélekszakadva jelentette az úrnak, hogy az apja halálán van. Mr. Whetherby azonnal kocsiba ült, s apjához hajtatott, feleségének meghagyta, hogy a gyermekekkel kövesse.
Az ajtóban Mrs. Rossiter fogadta.
- Jöjjön gyorsan uram, az úr nagyon rosszul van! Megtiltotta, hogy szóljak, de hogy hallgathattam volna?
Benjamin belépett az apja szobájába. A félhomályban megpillantotta apja sovány, takaróba burkolt alakját. Máskor sápadt arca most szinte szürke volt, megritkult fehér haja puhán omlott a párnára. Benjamin az ágyhoz sietett, s leült a szélére. Tenyerébe fogta apja törékeny kezét. Ha a falak beszélni tudtak volna, felidéztek volna egy huszonhét év előtti pillanatot, mikor egy sovány, fekete hajú férfi fogta kezében egy kisgyermek gyönge ujjait.
Apja kinyitotta a szemét, felismerés villant benne, ahogy fiára tekintett. Halkan, reszelős hangon szólalt meg.
- Fiam, hát mégis itt vagy. Csitt, hadd beszéljek, oly kevés már az időm. Köszönöm, hogy a fiam lettél, hogy kiolvasztottad ezt a vén kőszívet. Annyi örömet adtál nekem. És csodálatos unokákat.
- Apám!
- Ne szólj most Ben, és főképp ne köszönj semmit. Arra kérlek fiam, ne rendezz nagy temetést. Csak egy követ és fejfát akarok fiam. Mondd meg Clara-nak és a gyermekeknek, hogy szerettem őket.
Kifárasztotta a sok beszéd, pengevékony szájjal pihent az idős fej a párnán.
- Apám! Drága apám, te, aki életet és jövőt adtál nekem, apám, gyógyulj fel kérlek, hadd lehessek még a fiad!
Az aggastyán hangja halk volt, libbenő, mint a pillangó szárnycsapása.
- Örökre a fiam maradsz. – azzal ellobbant egy gyertya lángja.
Benjamin szorítva markolta apja kihűlő kezét.
- Apám, drága apám, ne hagyj itt, ne hagyj magamra, kérlek!
Szavai már nem találtak meghallgatásra, egy lélek elindult az Úr színe elé.

Londonban, egy öreg temetőben évtizedek óta apró virágcsokor didereg karácsonykor egy ódon síron. Kopott sírkő ez, lakója tán örök idők óta alszik kőpaplanja alatt. Korhadó fejfán alig olvasható betűk: William Whetherby 1782-1849
A sírnál idős ember áll két kisgyermekkel. Egyikük tízévesforma kisfiú, másikuk nyolc év körüli kislány, piros, prémes kabátkában, lábán magasszárú fűzős cipő.
- Papa, papa, ki volt ez a bácsi? – rángatta meg nyolc esztendeje minden erejével nagyapja kabátujját a kislány – ugyanaz a neve, mint neked, meg apának – csivitelte csodálkozva, míg a mohos követ és a kopott fejfát bámulta.
- Ő volt az én Whetherby dédapám, Pippa. Ben nagyapám apja. Én sosem találkoztam vele, az apám is csupán öt esztendős volt, mikor meghalt. De Ben nagyapa sokat mesélt róla. Kemény ember volt, de nagyon jó ember. Ben nagyapa nagyon szerette. Emlékszel arra a nagy festményre a nappalimban?
- Amin egy morcos fekete hajú bácsi van egy morcos fekete hajú kisfiúval?
- Ő Whetherby dédapa az én Ben nagyapámmal. De most gyere Pippa, ideje hazamennünk, a Jézuska már biztosan megérkezett...

- Pippa, Pippa drágám, merre jársz? – kérdezte a korosodó férfi a feleségétől.
Az asszony a mohos, évszázadnál is jóval öregebb kőre nézett, a korhadt fejfára, melyen frissen ragyogtak az újraaranyozott betűk: William Whetherby 1782-1849, azután a kezét fogó fiúcskára, William Hawkins-Whetherby-re pillantott, úgy válaszolt a férjének.
- Tudod, Nigel, éppen annyi idős voltam, mint most Will, - nézett újra az unokájára – mikor William nagyapám először hozott ki Whetherby dédapja sírjához. Elmesélte milyen jó ember volt, hogy az ő nagyapja, Benjamin éhen pusztult volna, ha Whetherby nem veszi magához, és nem neveli fel fiaként. Ha ő nincs, a mi családunk sincs. Ezért minden Whetherby elsőszülött fiú a William nevet kapja a családban, s minden gyermeket elhozunk ide karácsonykor, hogy elmondjuk neki a családunk történetét.
Emlékszel Will arra a nagy képre, ami William nagyapáék nappalijában lóg?
- Amin egy morcos fekete hajú bácsi van egy morcos fekete hajú kisfiúval?
- Igen. – mosolyodott el Pippa – Ő Whetherby ősapánk Benjamin-nel. Velük kezdődött az életünk. De most gyertek – fogta kézen Will-t, és karolt bele a férjébe – az angyalok már biztosan feldíszítették a fát.
Az alkonyi égbolton számtalan csillag között néhány erősebben ragyogott. Bizonyára William Whetherby, Benjamin, és az összes Will nagyapák, akik tovább adták unokáiknak a Whetherby család meséjét.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése